Lucius/Piton írások

Cím: Akkor és most

Szerző: Quiet

Figyelmeztetés: Csak 18 éven felüleknek (NC-17)!

Történet: Piton képtelen elfeledni első szeretőjét...

Anno

A Griffendél klubhelyiségében nehéz perceket állt ki az egyik mardekáros fiú, akit griffendéles ellenségei rendszeresen bántottak.

A fekete hajú fiú most sem kért védelmet az igazgatótól, hogy a karácsonyi szünetben sem hagyják nyugton, most is vele szórakoznak. Hetedik éve volt már, hogy az egyenlőtlen küzdelemben vesztésre állt, és hiába igyekezett palástolni félelmét, keze remegésén látszott, hogy hiába igyekszik uralkodni magán. James Potter, a gyűlölt James Potter az előbb orozta el pálcáját, és most invito bűbájjal vetkőztetni kezdte. Ezt régebben csak a hálóteremben játszották vele, de most a karácsonyi szünet idején alig lézengett egy-két diák és tanár az iskolában, és nem kellett rajtakapástól tartaniuk, felbátorodtak.

Sirius nevetve nyugtázta, hogy a talár, melyet Perselus igyekezett magán tartani, belegabalyodik a fiúba, majd odaröppen Jameshez. Remus épp varázslósakkot játszott Peterrel, de ők is figyelték a játékot. Sirius fellendítette pálcáját, és a következő pillanatban Perselus eldőlt, mint egy kivágott fa. Mozdulni se tudott, de James már ismét hívta a következő ruhadarabját: „Invito pulóver!” A fiú nem tudta megakadályozni, sőt azt sem, hogy Lupin is beszálljon a játékba egy lebegtető bűbájjal, amit elegáns pálcaintéssel kísért:

Perselus érezte, hogy lábánál fogva felrántja a varázslat a magasba, és James könnyűszerrel levarázsolja róla a nadrágot. Tehetetlen dühében könny szökött a szemébe. A pálcája nélkül az elhadart ellenátkok nem értek célba. Peter is felemelte pálcáját, és Perselus lezuhant a kandalló előtti kopott szőnyegre. Megpróbált feltápászkodni, miközben pálcáját kereste tekintetével. Ha visszaszerezhetné… ha felmenekülhetne a hálóba… hiába, a négy jó barát oda is követné őt, és folytatná a játékot. Pálcája az egyik tanulóasztalon feküdt, elérhetetlen távolságba. A négy fiú várta, ki lesz a következő aki varázst bocsát Perselusra, és ő kihasználta az alkalmat:

- Invito pálca! - Varázspálcája a kezébe röppent, és ő Jamesra emelte. Nem tudta végigmondani a ragyaátkot, mert Sirius közbelépett, most bokáit kötelek szorították össze, és rántották a magasba. Pálcáját elejtette, és most hiába nyújtózkodott feléje, nem érte el. Peter hozzálépett, és megpörgette a levegőben. Hallotta a fiúk nevetését, és könnyeivel küszködött. Nem is a lábát szorító fájdalom, hanem a megaláztatás fájt neki. Összeszorította száját, lehunyta szemeit. Kicsurranó könnyét Sirius vette észre.

- Nocsak, Pipogyi sír!!! – harsant fel hangja, és James és Sirius is közelebb jöttek, hogy lássák. Pálcáikat kezükben tartva közös varázslatot bocsátottak rá, aminek következtében a bokáinál függő Perselust ütések érték hátán, fenekén, lábain. Inge elszakadt, ahogy tekergett kínjában, egyre több zúzódás borította testét. Peter leengedte a magasból, de az ütések továbbra is záporoztak rá. Védte a fejét, jajgatva feküdt a szőnyegen, lábait felhúzta, és várta, mikor unják meg a fiúk. Percekig tartott a verés, és egyre több fájdalomkiáltás hagyta el ajkát. Háta egészen le a bokájáig már szinte egybefüggően fájt. Végre kinyögte:

- Ne... bántsatok...

- Kérj bocsánatot! – parancsolta James, társai nevettek.

- Mi…ért bántotok? Jaj… ez fájt… - nyöszörögte, amikor egy ütés a láthatatlan ostortól fenekét érte.

- Azért, mert… - James kivárt még három ütést, amit szintén oda irányított, ahol Perselus az előbbi fájdalmat jelezte. - … élsz!

- Már… nem… sokáig… - nyögte a fekete hajú fiú, és lehunyta szemét, de könnyeit így se tudta benntartani.

- Elég, már nem bírja, a múltkorit se heverte még ki. – mondta Remus, és James ezúttal hallgatott rá. Leeresztették pálcáikat, ezzel a varázslat megszűnt.


- El...mehetek?

- Igen. – intett Sirius. - Menj csak.

Perselus lassan feltápászkodott, összeszedte ruhadarabjait. A veréskor csak zoknija, cipője, megszürkült alsója és az inge volt rajta. Annyira fájt minden mozdulat, de felhúzta nadrágját, majd lassan talárja is helyére került. Reszkető ujjakkal végigszántott fekete haján, és végignézett a fiúkon. Egyik fiú sem tartóztatta, amikor kimászott a portrélyukon. Egyedül akart maradni. Felidézte magában a ráolvasásokat, amik enyhítik a fájdalmát, és eltüntetik bőréről az ütések nyomát. Majd, ha egyedül lesz. Lassan botorkált a folyosókon, míg az egyik sarkon belebotlott valakibe. Annyira váratlanul érte, hogy elesett, és kínlódva próbált talpra állni. A másik segített neki talpra állni.

- Semmi… bajom! – de nem ellenkezett, amikor az ismeretlen átkarolta, és tovább vezette a folyosón.

Gyengének érezte magát, és hagyta, hogy vigyék, nem tudta hová tartanak. A negyedik emeleten megálltak, és hallotta megmentője hangját: - Szivárványhab! A prefektusok fürdőjében voltak. Most ismerte fel, hogy a fiú, aki idehozta, nem más, mint az egyik hatodikos mardekáros prefektus, Lucius Malfoy.

- Fürödni indultam, amikor egymásba botlottunk. Neked is jót fog tenni, hiszen összevéreztél. – a szőke fiú vetkőzni kezdett, Perselus zavartan követte példáját. Hamarosan az illatos habokba merültek.

A fürdő hatására Perselus érezte, hogy enyhülnek kínjai. Ismét lemerült, hogy a könnyek nyomát eltüntesse arcáról, és méterekkel odább bukkant fel a medencében. Észrevette, hogy Malfoy figyeli őt, ettől ismét a habok alá merítette arcát. Nem tudott mit kezdeni a nézésével, annyira zavarba ejtő volt. Hamarosan ki is mászott a medencéből, majd fürdőlepedőbe csavarta testét. Nem tudta, mit mondjon, de hálás volt a fürdőért, nem jutott volna eszébe.

A szőke fiú is kilépett a medencéből. Elfogadta a felé nyújtott fürdőlepedőt, és ismét zavarba ejtően ránézett kék-szürke szemével:

- Hová mész?

Perselus figyelte, hová megy Lucius. A terem oldalán nyíló ajtó egy szobát rejtett széles ággyal, halk fénnyel. Lucius megkötötte derekán a fürdőlepedőt, és intett Perselusnak:

- Gyere, nem kell félned. Meggyógyítom a sebeidet.

- Nem… félek.

A szőke fiú szája ismét mosolyra húzódott:

- Dehogynem félsz!

- Lucius… nem kéne...

- Elmondod mi történt veled?

- Nem… szeretném.

- Bízol bennem? Akkor… - felhajtotta a takarót, és Perselus kis tétovázás után hasra feküdt az ágyon.

Lucius levette róla a dereka köré tekert fürdőlepedőt, majd összedörzsölte tenyerét, és a sebek fölé tartotta. Csak halk mormolása hallatszott, és elhalványultak a nyomok. A vérző sebekre vékony fedőréteg borult, és fehér felhő szállt fel. Néhány perc múlva Lucius ismét összedörzsölte kezeit.

- Ha beljebb mennél… kezdek fázni.

Perselus arrébb csúszott, és nem adta jelét, hogy észrevette: Lucius is ledobja a hófehér fürdőlepedőt. Percekig feküdtek egymás mellett némán, majd Perselus bátortalanul a másik felé fordult, és mintha csak erre várt volna, Lucius magához húzta, és megcsókolta.

Hevesen ölelték egymást, a gyertya kilobbant a tartóban, mintha szégyenkezne az elé táruló látvány miatt. Símogatták egymás haját, testét, újra és újra csókolóztak, és nem érezték, hogy rosszat tennének. Végül Lucius rávette arra is, hogy forduljon ismét háttal. Perselus tudta, mi következik, mert gyakran fantáziált erről félúton álom és ébrenlét között.

Nem tiltakozott, amikor előbb Lucius ujjait érezte OTT, majd mást is. Felnyögött, és átvette Lucius gyorsuló ütemét. E pillanatban életét adta volna a szőke fiúért, és Lucius is átélte a boldogító összetartozást. Senki más nem létezett számára, csak ez a mogorva, fekete hajú fiú, aki önként símult teste alá, és eggyé váltak az univerzumban. Egymás nevét suttogták felhevülten különböző beceszókkal, és amikor már nem bírták tovább a gyönyört, lezárt szemhéjuk alatt a szikrázó Napot látták, és Lucius kirobbant benne.

Fázósan bújtak egymáshoz a takaró alatt, és ölelték egymást.

- Rég vártam erre… - vallotta be Lucius. – Hónapok óta rád gondolok, és veled álmodok. Nem is gondoltam, hogy te is… szeretnéd.

- Mi lett volna, ha elfojtjuk? Szenvednél te is… és én is. Köszönöm, hogy bátrabb voltál nálam.

- Szeretlek, soha ne feledd el. Bármi is történik velünk, mától te laksz a szívem közepében! – lehelte Lucius, és megcsókolta vállát.

Egymáshoz símulva aludtak el, és a hajnali fény, mely beszűrődött a magas ablakon, bearanyozta kettősüket. Lucius ölelte Perselust, aki álmában is szorította az ő kezét.

Most

Erre gondolt Perselus, amikor a Wizengamot tárgyalásán a vádlottak, a sorsukra váró halálfalók közt felfedezte az holdezüst hajú Luciust. A közben eltelt több, mint húsz év alatt egyetlen napra se feledte azt az éjszakát. Gondolatban oda menekült vissza, ha bármi fájt, vagy bármilyen sérelem érte.

Most két érzés csapott össze benne: hűség Dumbledore és a Rend felé, és a lelke legmélyére száműzött szerelem, ami a másik férfihoz fűzte eltéphetetlenül.

Külső szemlélő nem vette észre, hogy énje kettéhasadozik, és amikor kihirdették az ítéletet – életfogytiglani azkabani fogságot - , tekintetük összekapcsolódott egy hosszú pillanatra. „Szeretlek! Örökké!” – mondta a szeme, és Lucius válaszolt szeme rebbenésével. „Ne felejts el! Vigyázz a fiamra, és visszatérek hozzád a pokolból… egy napon.”

Perselus szívében megacélosodott a döntés, lénye ismét egybeforrt, és egyet akart: Luciust minden áron. Életét is gondolkodás nélkül feláldozná, ha a másik ismét szabad lenne, és úgy ölelné őt, mint akkor. Amikor a dementorok eltakarták előle a sudár, szőke férfit és társait.
Tudatosult benne, hogy vissza akarja kapni!

Most

Négy hónap telt el. Piton továbbra is megtartotta óráit a Roxfortban, és ugyanolyan megközelíthetetlen, mogorva volt, mint a Wizengamot tárgyalása előtt. A felszín alatt azonban esztelen tervek tömkelegét gyártotta Lucius kiszabadítására, de el is vetette mindet rögtön.

Ha az ötödéves mardekárosoknak és griffendéleseknek tartott órát, gyakorta megpihent tekintete Dracón. Ilyenkor örült, hogy a fiú nem járatos az okklumenciában.

Draco nagyon jól tudta, kinek köszönheti családja széthullását: apja az azkabani varázslóbörtönben, anyja pedig gyorsan elvált, és nem maradt egyedül. Lupin befogadta őt házába és életébe.

Draco bosszút akart állni Harryn és barátain, és egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy ártó bűbájt küldjön rájuk. Piton nem akadályozta meg Draco és Harry összecsapásait, mert megítélése szerint nem volt egyikük sem életveszélyben. Így a két fiú gyakorta felkerült a gyengélkedőre, ahol madam Pompfrey minden tudását latba vetette, hogy elmulassza az ártások következményeit.

Esténként, amikor a bájitaltantanár egyedül volt szobájában, órákig járkált fel-alá, és tehetetlenségében öklébe harapott. Megesett, hogy kézbe vette a bűvös tükröt, mely ránézésre homályos limlom volt, ha azonban megérintette pálcájával, és kimondta Lucius nevét, megelevenett a múlt, kezdődött a vetítés. Látta magát szerelmével, amikor ő végzős volt, élete megszépítője hatodikos. Lepergett a filmen egymásra találásuk a Szükség Szobájában, ahol utána gyakorta szerelmeztek, és nem léteztek tabuk köztük. Most is fel tudta idézni a szőke fiú illatát, bőrének ízét. Ilyenkor felnyögött a tetetetlenségtől, kiszáradt a torka, és pálcája érintésével becsukta a tükör filmjét.

Most épp éjfélre járt az idő, és még mindig gondolkodó foteljében ült, arcát kezébe hajtva, és felváltva terveket szőtt és emlékezett. Mit tegyen? Kötötte esküje Dumledore-hoz és a Főnix Rendjéhez, és azt nem szeghette meg. Soha nem áll újra a sötét oldalra, bár ez életfogytiglani rabságot jelentett a Roxfortban, tudta, hogy itt kell maradnia, mert ha elhagyja a birtokot, Voldemort bosszúja bármikor elérheti. Tizenhat éve töltötte itt a nyári és karácsonyi szünetet is bezárva keserédes emlékeibe. Ismét felrémlett előtte AZ a nap.

Akkor

Öt éve már, hogy befejezte tanulmányait a Roxfortban, Lucius négy éve volt társa. Már nem kellett a Szükség Szobáját felkeresniük, hiszen együtt éltek rég. Aznap veszekedtek. Megmondta Luciusnak, hogy képtelen tovább a Sötét Nagyurat szolgálni, és ha szerelme nem tart vele, elhagyja őt. Felidézte veszekedésüket, és a fájó búcsút.

- Megöllek, ha Voldemort ellen fordulsz! - fenyegette meg Lucius.

- Akkor... ölj meg. Inkább te, mint más. - felelte színtelen hangon, majd letérdelt, hogy ezzel is mutassa: nem száll szembe vele. - Tedd meg, de gyorsan! Urad... bizonyára hálás... lesz.

Utoljára futott végig pillantása a férfin, akitől elfogadta szívében a halált. Hosszú, szőke haján, jég-szürke pillantásán, magas, karcsú testén, hogy elvigye a látványt Oda. Azután lehunyta szemét.

- Adava... - hallotta a kiáltást, de aztán történt valami. Lucius leroskadt eléje, nem mondta ki rá a halálos átkot, sőt magához ölelte nagyon szorosan. - Nem bírom megtenni! Annyira... fontos vagy nekem!

- Én is... szeretlek. - felelte egyszerűen, és kigördültek szeméből a könnyek. Akkor sírt utoljára, azóta megkeményedett a lelke. - De... ha nem tartasz velem... elmegyek.

- Hát menj! - sóhajtotta Lucius, de továbbra is szorosan ölelte. Perselus érezte vágyát, és teste azonnal reagált, ahogy egymáshoz símultak. Mégis, emberfeletti erőfeszítéssel eltolta magától szerelmét, és mikor annak lehullottak karjai, akkor kezéért nyúlt, és megcsókolta.

- Örökké... szeretni foglak!

Felkelt, és vissza se pillantva otthagyta a térdre roskadt Luciust, és kilépett az ajtón.

A Roxfortba ment, és gondosan cenzúrázva a történetet, elmondta Dumbledore-nak, hogy elhagyta a halálfalók csapatát, hűségesküt tesz a Rend mellett. Az igazgató sokáig nézte őt félhold alakú szemüvege mögül, talán arra várt, hogy mond még valamit. Mivel Piton zárkózott arca semmit nem árult el, a kastélyban adott szállást, amíg dönt. Másnap üzent érte, és állást ajánlott. Ő tudta, nincs más választása, a Roxfort menedék.

Most

Néha hírt hallott Luciusról. Így értesült arról, hogy szakításuk után elvett egy aranyvérű lányt, és fiuk született. Próbálta elhitetni magával, hogy nem fáj. De tudta, nem így van. Amikor elment a Wizengamot tárgyalására, és újra látta ott szerelmét, fellángolt benne az évek alatt gondosan elhantolt érzés. Amikor tekintetük összekapcsolódott, tudatosult benne, hogy szereti az azóta ezüsthajúvá lett sötét varázslót, és ő is szereti még. Hogyan segíthetne rajta?

Felugrott a fotelből. Milyen egyszerű a megoldás, mégis rettenetesen nehéz megtenni. De másként nem lehet. Alig várta, hogy reggel legyen, addig rendszerezte magában, mit és hogyan fog elmondani, amikor segítséget kér.

Most

Másnap rászánta magát, hogy felkeresse Dumbledore-t. Reggelinél kérte, hogy fogadja őt irodájában, és így az ősz igazgató előtt ülhetett nem sokkal később. Tíztől volt órája a másodikosokkal, így több, mint egy órája volt, hogy rászánja magát.

- Segítségre van szükségem. Kérem, hallgasson meg. - nyögte ki, és zaklatottan beletúrt hajába, majd körmeivel karjába mart. - Senkiben sem bízhatok...

- Miről van szó? Nem szoktál kijönni a sodrodból, mi történt veled?

- El kell mondanom valamit, de annyira... nehéz! - Piton nehezen lélegzett, mintha gombóc lenne a torkában. - Én... szeretek valakit.

- Te? Amióta ismerlek, mindig magányos voltál. Soha nem láttam veled egyetlen lányt sem. Talán... nem szeret, akit... khm... szeretsz? Ilyenben nem tudok segíteni. Talán... ha valami bájitalt itatnál vele. Ugye, nem diákról van szó, mert azt sem engedélyezhetem.

- Nem diák. És... nem... lány. - Piton zavartan keresgélte a szavakat. - Nagyon régen szeretem... és most bajban van. Ha nem segít valaki neki, akkor... meghal!

- Ejnye, Perselus. Te... férfiba szerettél bele? Ezt nem hiszem.

- Sosem hazudtam, legfeljebb... eltitkoltam... őt. És most félek, hogy nem látom többé élve. Segítsen, hogy kihozhassam azkabanból Lucius... Malfoyt. - kinyögte, végre kinn volt. Kis megkönnyebbülést érzett, végre is nem is volt olyan nehéz.

- Ejnye, biztos, hogy nem járatsz áprilist velem? - Dumbledore szeme tágra nyílt a döbbenettől. - Kevés dolog van, amiről nem tudok az iskolámban, de ez...

- ...felháborító! - fejezte be Piton, és lehajtotta fejét.

- Nem, csak... meglepő. Nem is egy évfolyamba jártatok. Mióta... khm... szereted?

- Elég... régóta. Végzős koromban... kezdtünk járni.

- Járni? Itt az iskolában?

- Igen. Senki nem tudott róla, csak ő és én.

- Megértem. Az ilyesmit nem szokás nagydobra verni. De Lucius nős. Családja van. Hogyan tudta eltitkolni előlük, hogy... fiatalkorában... volt egy botlása?

- Így volt a legjobb... mindenkinek. - sóhajtott Piton, és lehajtotta fejét. Dumbledore ekkor látta meg a bájitaltantanár hollóhajában a fehér szálakat.

- Meddig... tartott? Milyen közel kerültetek egymáshoz? - szűrte a szavakat az igazgató. Piton felemelte fejét, és keserűen nevetett.

- Mi... együtt éltünk... évekig. Aztán... vége lett, és idejöttem.

- Értem. Nemcsak a Sötét Nagyurat hagytad el, hanem őt is. És bezártad a szíved mindenki előtt. Nem éltél... csak... léteztél.

- I...gen. Minden egyes nap kín volt... nélküle. Kérem, mentse meg őt!

- És ha ő már nem akar téged? És ha kihozzuk az azkabanból, és elmegy?

- Akkor is!! - kiáltott fel Piton, majd halkabban folytatta. - Ha másé is lesz, csak... maradjon életben.

Dumbledore figyelmesen nézte a görnyedt tartású férfit, és hátradőlt székében. Pár perc múlva feltett egy kérdést. Egyetlenegyet.

- Bármit megtennél érte?

Piton arca megfeszült, majd hangtalanul bólintott. Aztán felkelt, és elindult, hogy felkészüljön a másodikosok dupla bájitalórájára.

Ebédnél az igazgató többször is nézett feléje, de nem szólt. A bájitaltantanár emberfeletti erőfeszítéssel nyugalmat erőltetett magára, és legyűrt pár falatot a kiválóan elkészített raguból. Az ebéd végeztével Dumbledore magához intette. Az igazgatói irodában beszéltek ismét.

- Gondolkodtam, mit tehetnénk. A történeted fényében mindjárt más megvilágításba került pár dolog. Például, hogy miért kivételezel a... khm... fiával.

Piton türelmetlen mozdulatot tett, mintha azt akarta mondani, hogy hogy jön ez ide? Dumbledore azonban folytatta.

- Megkerüljem a minisztériumot, állásomat kockáztatva, miért tenném meg?

- Jó. - pattant fel ingerülten a bájitaltantanár. - Akkor majd én...

- Ülj le, Perselus! Nem mondtam, hogy nem segítek. Ha lebuknánk... MacGalagony jó igazgató lesz.

Cinkos mosolyt villantott Pitonra, akinek ettől köddé vált a gombóc a torkában.

Most

- Meg kell várnunk a szombatot. - mondta Dumbledore, és megtörölgette szemüvegét. - Szükségünk lesz háromféle főzetre, készítsd elő őket. A tervem...

Amikor Piton meghallgatta az igazgatót, iszonyat öntötte el. Aztán mély levegőt vett, és bólintott:

- Jól van. A főzetek... meglesznek szombatra. - megtörölte verítékező homlokát. - Részemről... menni fog.

- Gondold meg. Addig még két nap van hátra, és ez... nagyon veszélyes, Perselus.

- Hálás vagyok a segítségért. - Piton befejezettnek nyilvánította titkos megbeszélésüket, és elsietett, hogy megtartsa az elsősök dupla óráját. Annyira tudott uralkodni magán, hogy semmit nem vettek észre a gyerekek. Hisz oly jól megtanulta: álcázd érzelmeidet, rejtsd el félelmedet.

Este szobája magányában végiggondolta, mi vár rá. Szerencsére dementorok nem őrzik Azkabant, a minisztérium auroraival azonban számolni kell.

Aznap éjjel ismét a múltba menekült, hogy felvértezze magát emlékeiből. Nyugtalanul forgolódott ágyában, szürke hálóinge testére csavarodott. Ingerülten felpattant, és ledobta magáról. Aztán állig betakarózott, és lezárt szemei alatt elindult a vetítés. Meztelen testén remegések futottak végig, keze lassan elindult.

Akkor

A Szükség Szobájában találkoztak, mint mindig. Türelmetlenül vetkőztették egymást, vágyuk sürgette őket. Aznap ünnepelték, hogy két hónapja tart már titkos szerelmük. Vetkőztették, csókolták egymást. Kedvese aznap az ő száját kívánta, és ő nem ellenkezett, ölére hajtotta fejét. Lucius símogatta az ő haját, miközben akadozó lélegzettel kért még valamit, hogy még jobb legyen a jó. Máig emlékszik, hogy felnézett szerelmére, majd figyelte arcát, amikor nemcsak szájába veszi, de ujjával testébe hatol. Ujjával és nyelvével szerette a szőke fiút, és amikor az már nem bírta tovább, és kirobbant, egyszerre két ujjával nyúlt belé. Aztán vállára emelte kedvese lábát, lassan ő is beléhatolt. Óvatosan tette, de nem látott fájdalomreakciót az annyira szeretett arcon. Gyengéden, mégis határozottan tette magáévá, és amikor már nem bírta tovább, kiáltás tört fel belőle.

Reszketésük lassan csillapult, ismét egymáshoz símultak, a takaró alatt csitult borzongásul.

- Ez... tényleg... finom volt, kedves. - Lucius megcsókolta vállát, és ő füléhez hajolt. A csiklandozó szőke fürtökbe suttogta: - Köszönöm neked, hogy vagy nekem!

Most

Felriadt, és megrázkódott a boldogságos emlék hatására. Tudatosult benne, hogy ágyneműt kell cserélnie: Lucius annyi év távlatából is ilyen hatással volt érzékeire. Mégsem bánta a dolgot. Sokkal bátrabban fog szembenézni azzal, ami vár rá, felvértezi a szerelem.

Csak sikerüljön Dumbledore terve.

Folyt. köv.